A Nemzetközi Bíróság ma kihirdette végzését a Mianmar ellen Gambia által, a Népirtás elleni egyezmény megsértése miatt indított peres eljárásban, amelyben arról határozott, helyt ad-e a felperes állam által indítványozott ideiglenes intézkedések iránti kérelemnek. Bár első ránézésre úgy tűnhet, hogy a felperesre nézve kedvező a döntés, sőt, a magyar média – sajnálatos szokásához híven – leegyszerűsítő és hozzá nem értő módon már az ügyet is érdemben eldöntő címekkel (lásd pl. itt vagy itt) tálalja a hírt, azért érdemes alaposabban is megvizsgálni.

A határozat maga itt elérhető és teljességében elolvasható. Lényegében a bíróság abban megismételte a Népirtás elleni egyezmény előírásai alapján Mianmar (és minden más állam) tekintetében amúgy is fennálló kötelezettségeket, így bár úgy tűnhet, hogy a felperes állam kérését teljesítette, igazából – ha összevetjük a végzés 2. bekezdésében olvasható kérelmekben foglaltakat az annak 86. bekezdésében látható tényleges rendelkezésekkel – semmilyen új kötelezettséget nem telepített Mianmarra. Sőt, a legélesebb kérelem tekintetében, azaz hogy állapítsa meg az egyezmény sérelmét, egyenesen hallgatott.

Ugyanakkor ez utóbbi elem nem meglepő. Szemben a sajtó szalagcímeivel, az eljárás a jelen szakaszában a bíróság még nem foglalkozik a jogvita tekintetében érdemi állásfoglalással az elé vitt állítólagos jogsértés és az azért való felelősség kérdésében. Ezt a 30. bekezdésben a végzés is világosan kimondja. Arra majd a vita érdemi vizsgálata után kerül sor, a jelen határozat csupán az esetleg alkalmazható ideiglenes intézkedésekről szól. Amiért mégis van jelentősége, az az, hogy ilyen esetben a bíróság köteles annak vizsgálatára, hogy bír-e a vita érdemi vizsgálatára és eldöntésére joghatósággal, legalább “első ránézésre” (“prima faciae”), azaz várhatunk-e a későbbiekben érdemi ítéletet. Erre utaltunk korábban már itt is, az eljárásról hírt adó posztban, a bíróság mai végzése ugyanúgy érvelt Mianmar fenntartásával kapcsolatban, mint amit ott írtunk. Emellett a végzés kitért a Mianmar által emelt egyéb pergátló kifogásokra, lényegében mindet elutasítva.

Ezek után kerül majd sor az eljárás további részére, amelynek során már érdemben vizsgálja a bíróság az ügyet, és annak eredményeképpen születhet majd valamikor ítélet. Érdemes lehet ugyanakkor jelezni, hogy a bíróság végzésének közzétételével egy időben jelent meg a Financial Times oldalán a mianmari miniszterelnök asszony írása, amelyben elismerte, hogy követtek el háborús bűncselekményeket a rohingyák ellen, valamint dicséri a vizsgálatot elvégző független vizsgálóbizottságot, amely szerinte “alaposabb munkát végzett, mint a világ bármely más tényfeltáró szervezete”. Ebből arra következtethetünk, különösen összevetve a bíróság előtt tett korábbi érvelésével, hogy az állam népirtás miatti felelősségét egyrészt háborús bűncselekményekre “váltással”, másrészt pedig a felelősség megállapítására tett kísérletek tényével kísérlik majd meg legalább tompítani, optimálisan pedig kizárni.

Más, legalább részleges eredményekkel kecsegtető stratégia amúgy sem képzelhető el.

Sor került Aung Szan Szú Kji, mianmari miniszterelnök fellépésére a hágai Nemzetközi Bíróság előtt abban a peres eljárásban, amit nemrég Gambia (az Iszlám Konferencia Szervezete támogatásával) indított Mianmar ellen a rohingyák elleni népirtás tekintetében. A hazai sajtó képviselői újfent hozták az ilyenkor kötelezőt, ez alkalommal a Euronews tudósítását átvevő kormányközeli propagandalap, a Mandiner keverte össze a Nemzetközi Bíróságot a szintén Hágában lévő Nemzetközi Büntetőbírósággal, az átvétel során ezen az egyetlen ponton változtatva az eredeti tudósításon, hát pont nem kellett volna. A közmédia tudósítása szerint egyenesen a “vád ejtését kérte” a mianmari vezető, ami nyilván egy államközi perben értelmezhetetlen kifejezés. De, mint ahogy arra már a múltkor is kitértünk, ez kezd általános problémává válni.

Az idén nyáron a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen is előadást tartó mianmari kormányfő által most előadottak utalhatnak arra, hogy Mianmar milyen stratégiával készül az eljárásra, amelynek célja annak megállapítása egy kötelező ítéletben, hogy az állam felelős-e az 1948-as Népirtás elleni egyezmény sérelméért.

Az elővezetett védekezés (a jelen esetben pontosabban: alperesi érvelés, miután nem büntető, hanem két állam közti peres eljárásról van szó) viszonylag logikus, nemzetközi jogi értelemben van benne rendszer, a legnagyobb gondja az, hogy az általa említett tények nem tűnnek helytállónak – és még ha ez változik is a jövőben, kérdés, hogy egy utólagos változtatásnak mennyi hatása lesz a helyzet jelenlegi megítélésére. Így például annak kimondása a mianmari kormányfő részéről, hogy az esetlegesen elkövetett bűncselekményekért az állam saját igazságszolgáltatása el fog járni, nyilván azt célozza, hogy elválassza egymástól az állam és a bűnelkövető egyének felelősségét, valamint hogy kizárja az állam nemcselekvésével kapcsolatban keletkező felelősségét. Miért problémás ez?

Az eddigi híradásokból például nem az derült ki, hogy ténylegesen hány és milyen rendfokozatú katonai vezető ellen emeltek vádat Mianmarban (leginkább eddig az derült ki, hogy az elmúlt évek során senki ellen), valamint hogy a kormány milyen lépéseket tesz ennek érdekében (vagy hogy egyáltalán képes-e ilyenekre) – márpedig az állami felelősség szempontjából ezek a döntő elemek. Ahogy az is, hogy ez a 2019 végi ígéret vajon bármilyen módon elhalványítja-e a 2016 óta különösen látványos tétlenséget.

Az a tényszerűen helytálló megállapítás, hogy fennáll egy belső fegyveres konfliktus, önmagában nem releváns a népirtás miatti állami felelősség szempontjából, hiszen a belső konfliktus ténye nem jelent felmentést arra – népirtásra háborús, polgárháborús és békeidőben is sor kerülhet, az mindig jogsértés, és állami felelősséget keletkeztet. Természetesen bűncselekmény is, ám a jelen eljárásban szereplő Nemzetközi Bíróság csak az állami felelősség kérdésében foglalhat állást, személyes büntetőjogi felelősséget nem mondhat ki (ugyanakkor semmi nem korlátozza abban, hogy az indokolás tegyen azzal kapcsolatban is megállapításokat).

Ugyanakkor az elmondottak között jól láthatóan megjelentek azok az értelmetlen politikai kvázi-érvek is, sokkal inkább politikai kommunikációs panelek, amelyeket eddig többnyire a Nemzetközi Büntetőbírósággal szemben hangoztattak az annak vizsgálatai ellen tiltakozó államok. Az az érvelés például, mely szerint “nem segítené a nemzetközi jogrendet, ha a Nemzetközi Bíróság azt a képet keltené, hogy csak a gazdag országok képesek megfelelő eljárásokat lefolytatni”, egyrészt sokkal inkább tipikusan a Nemzetközi Büntetőbíróság előtti használatra szánt, komplementaritásra szabott érvelés lehet, olyankor hallunk ilyeneket, amikor egy állam az ellen tiltakozik, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság járjon el az ő bíróságai helyett. Ezzel egyidejűleg önellentmondó és kontraproduktív is: hiszen ha elfogadjuk ezt, akkor mi más oka lenne annak, hogy Mianmar eddig nem folytatott le eljárásokat, ha nem az, hogy nem engedhette meg magának? Hogy nem akarta? Na, ebben a pillanatban határozottan megáll az állam felelőssége. Vagy mégis az, hogy szegény? Akkor is, ugyanis nincs különbség a népirtás tilalma és az azzal szembeni fellépés kötelezettsége tekintetében az államok között azok gazdagsága alapján. Persze ezek az “érvek” általában amúgyis csak hangulatkeltésre alkalmasak…

Az biztos, hogy nincs könnyű helyzetben a mianmari vezető. Egykori Nobel-békedíjasként népirtást “mentegetni” nem néz ki jól. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a belpolitikai realitásokat: a hatalma törékeny, és ha látványosan szembe fordul a hadsereggel, bukhat az általa vezetett civil kormányzat, vele együtt pedig az a hosszú belső reform-folyamat, ami az egykori katonai diktatúrában egy ideje zajlik. Ugyanakkor ezek a politikai szempontok nem mentesítik a személyes jogi felelősség alól, aminek kérdése azonnal élesen felvetődik, amennyiben a Nemzetközi Bíróság kimondja az általa vezetett állam felelősségét.