Jogesetmegoldó verseny 13. alkalommal, a 2022-2023 tanévben!

Az Országos Nemzetközi Jogi Jogesetmegoldó Verseny előző évének lezárása után ezennel kiírjuk a következő, aktuális tanévi változatot!

Idén – az eddigi tapasztalatokból kiindulva – kissé megtolt első fordulós határidővel írjuk ki az aktuális kiadást. Reméljük, minél többen találják érdekesnek az idei évre készített jogesetet is, és annak megoldásával legalább annyi hasznos időt töltenek, mint mi annak megalkotásával!

Bővebb információ és a jogeset a verseny oldalán elérhető.

Reflections on the Establishment of a Hybrid Court in South Sudan

Hybrid courts have been regarded as compromise solutions for a lot of conflicts. Over the course of the last few decades some hybrid courts have been praised for their efforts not only to promote justice but to allow wider society to let go of the past. Notable examples include the Special Court for Sierra Leone which has contributed to our understanding the recruitment and use of child soldiers in an armed conflict. In a similar manner, the Special Tribunal for Lebanon has provided the world with a working definition on terrorism that is widely used by courts and scholars alike. Others have been prone to criticism such as the Extraordinary Chambers in the Courts of Cambodia, where the small number of cases and prolonged processes have eroded the trust not just of the local population but that of the international community as well.

These ‘blended’ constructions that lie somewhere between domestic and international courts possess significant advantages. They are close to the events which makes it easier to retain evidence and allows for victims and witnesses to appear in person. It also bestows legitimacy to the processes and brings expertise and cool-heads in the form of foreign, unbiased judges to the table. Such deliberations occurred in 2015, when two years after the civil war broke out, an African Union (AU) inquiry report signalled international crimes such as war crimes and possibly crimes against humanity were committed and stressed the need of international cooperation to achieve justice.

The conflict itself originated in 2013, when merely two years after the independence of South Sudan, the two most prominent politicians, president Salva Kiir and vice-president Riek Machar began vying for control of the armed forces (Sudanese People’s Liberation Movement/Army) and the highest office. Both accused the other of coup d’états, assassination attempts and power-grab manoeuvres. An estimated 400.000 people – mostly civilians – lost their lives in the conflict, while more than 2 million people have been forced to flee their homes to become refugees or internally displaced persons – almost a fifth of the country’s population. The most intense periods of fighting occurred between 2013-2015. Upon its conclusion, the international community has helped mediate between the opposing parties.

At this point, the role of the US must also be briefly mentioned. The US has helped create the state in 2011 and in 2015 Secretary of State Kerry has negotiated financial support for the establishment of the tribunal, but the leaders of South Sudan themselves were not interested in the process. Over the following almost 7 years, US interests in the peace process have waned and under the Trump and Biden administrations the focus of US foreign policy has shifted to other areas. Since 2015, the government of South Sudan has reiterated its commitment to the establishment of the hybrid court, specifically in 2017, in 2018 and also in 2021. The renewed commitments appear to be little more than lip service to the idea of the court since no concrete action has been taken. One of the main reasons is that both as president Salva Kiir and vice-president Riek Machar have been leading their respective armed groups, they themselves or their closest follower’s conduct would be scrutinized. Understandably, this is not a welcome prospect for any of the major powerbrokers.

It has also been proposed that should the South Sudanese government prove reluctant; the AU could unilaterally establish the court. So far, the AU has not been pushing this notion, partly because it might fall outside of its competences. Forcefully creating an international tribunal has only been done twice in the cases of Rwanda and the former Yugoslavia, both times by the United Nations Security Council in its role as the primary steward of international peace and security but the AU does not share this elevated role. Even though Article 4, Section h) of its Constitutive Act allows military intervention when international crimes are committed, it is doubtful these competences include the unilateral establishment of a court.

There are other avenues to be taken into account to achieve justice in South Sudan. The most serious violations of the laws of war and crimes against humanity could be brought before the International Criminal Court (ICC). Even though South Sudan is not a state party, the Security Council could refer the situation to the ICC. The Security Council has invoked these powers before in the case of Sudan when the events in Darfur and specifically the conduct of then-president Omar Al-Bashir were referred to the ICC. However, there are two problems with this approach. Firstly, referral and even issuing an arrest warrant is no guarantee to achieve justice, as it is seen in the case of Al-Bashir who still has not been transferred to the Court despite the change of regime and him being in custody by Sudanese authorities. Secondly, potentially indicting the two most powerful figures in South Sudan and their removal from power might create further uncertainty and jeopardize the fragile peace which the power-sharing agreement of 2020 has brought.

At this point we are back to the justice vs. peace dilemma which resurfaces time and time again regarding transitional justice. A hybrid court would mean an inclusive justice process where fair trial standards are met, the death penalty is ruled out and South Sudanese judges can get first-hand knowledge on how to handle high-profile cases where international crimes are committed. Based on interviews conducted locally, in Juba, Bor and other locations, sentiment towards the new hybrid court are mixed. There is tangible fear that the either the government would not allow the court to function or the court would not be able to bring the perpetrators to justice. Concerns over the courts activities and a new wave of ethnic conflict it can create are abundant. This sentiment is also shared by the government, which has proposed the creation of a Commission for Truth, Healing and Reconciliation, similarly to examples seen in Rwanda and South Africa.

In the end, hybrid tribunals cannot and should not be established without the consent of the state in question. When the dust settles and solid peace is achieved, then it will be time to create societal consensus on the type of justice suiting the needs of the situation. Whether is going to be key trials before the ICC, a truth and reconciliation commission or a hybrid court will have to be decided by the people of South Sudan. The role of the international community is to assist the process upon request and help facilitate the process. Should a hybrid court be the desired solution, the contribution of the international community could potentially be vast. After all, the greatest asset of hybrid courts lies in their flexibility and adaptability through which they can be tailored to the specific requirements of the state in which they are to be set up.

Originally published by the Association of Young International Lawyers in March 2022.

Az ukrán-orosz konfliktus a Nemzetközi Bíróság előtt

A mai napon jelentette be az ukrán elnök, hogy Ukrajna a hágai székhelyű Nemzetközi Bírósághoz fordul Oroszországgal szemben, annak indokaként Twitter-üzenetében “a népirtás manipulációját” jelölte meg agresszió elkövetése érdekében. Sokáig nem volt egészen világos, hogy pontosan mire gondol, de a bíróság oldalán később megjelent tájékoztató segített a tisztábban látásban. Anélkül is, ismerve annak gyakorlatát, az eljárások joghatósági szabályait, különösen az ilyen esetekben, nem volt nehéz megjósolni, hogy mi fog történni.

Eredeti gondolatom az volt, hogy ha valóban erre alapul a beadvány, akkor a bíróság néhány hónap múlva azt fogja megállapítani, hogy a perre nincs joghatósága, és megszünteti azt. Az ukrán elnök utal rá, hogy “Oroszországot meg kell állítani”, azaz minden bizonnyal indítványozzák ideiglenes intézkedések megállapítását. A bíróság megteheti ezt, ezek elvben kötelező magatartási szabályokat jelentenek, amiket a peres felek kötelesek betartani. Ezzel az a gond, hogy a bíróság akkor szokott ilyeneket megállapítani, ha első, felületes vizsgálata (“prima facie”) alapján úgy tűnik, hogy rendben lesz a joghatóság, ami egyelőre kérdéses. Mégis, talán lehetséges, hogy a kialakult helyzetben most elfogad ideiglenes intézkedéseket, amiben felszólítja mind a két felet az erőszakos cselekmények felfüggesztésére, de ez a maximum.

Miért van ez így? A válasz nagyon egyszerű. Az állami szuverenitásra épülő nemzetközi jogrendben a Nemzetközi Bíróság akkor tud eljárni, akkor tud államközi peres eljárást lefolytatni, ha az abban érintett államok valamilyen formában hozzájárulnak ahhoz. A legtisztább, ha a vitázó felek közösen jelentik be (ez történt annak idején például a Bős-Nagymaros vita során), de a hozzájárulás lehet közvetett is, azaz egy nemzetközi szerződésben elhelyezett ún. joghatósági klauzula kimondhatja, hogy az adott szerződés sérelme esetén bármely szerződő fél a bírósághoz fordulhat. Utóbbi elég gyakori része a nemzetközi szerződéseknek, és gyakran ez a megoldás teszi lehetővé, hogy a bíróság eljárjon olyan, igazán feszült helyzetekben, amikor az érintett felek amúgy szóba sem állnak egymással, nemhogy együtt keresnék meg a bíróságot. (Ezen az alapon tudott több pert is lefolytatni a bíróság Irán és az Egyesült Államok között, illetve 2018-ban pert indítani Palesztina az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe helyezése miatt, sok más, politikailag “éles” ügy mellett.)

Így az adhat némi reményt az eljárás valamilyen formában való lefolytatására, ha azt Ukrajna az ENSZ népirtás elleni egyezményére alapozza (erre utalt az ukrán elnök üzenete is, majd a bíróság által közzétett részletek a beadványból), ugyanis ennek az egyezménynek mind Oroszország, mind pedig Ukrajna a részese, és mivel annak IX. cikke tartalmaz a Nemzetközi Bíróság eljárását lehetővé tévő joghatósági klauzulát (“Disputes between the Contracting Parties relating to the interpretation, application or fulfilment of the present Convention, including those relating to the responsibility of a State for genocide or for any of the other acts enumerated in article III, shall be submitted to the International Court of Justice at the request of any of the parties to the dispute.”), a bíróság e körben folytathat peres eljárást külön hozzájárulás nélkül is. Ebben az esetben viszont vizsgálatát a népirtás elleni egyezmény sérelmére kell szűkítse, ebbe pedig egyrészt nem könnyű belekalapálni az agressziót, másrészt pedig a népirtás idáig csupán a propaganda, nem pedig a valóság szintjén jelent meg. Ugyanakkor a beadványból időközben közzétett részletekből már most látszik, hogy az ukrán fél egy ponton kifejezetten érdekes érvrendszert vezet elő: álláspontja szerint az, hogy Oroszország fals módon hivatkozik a népirtás elleni egyezmény sérelmére azért, hogy azzal a szakadár “államok” elismerését, valamint katonai agresszióját igazolja, az egyezmény sérelmét jelenti. Ügyes. Lehet, hogy érdemben nem fog megállni a végén, de arra jó lehet, hogy az eljárás érdemi szakaszba lépjen, szóval az ideiglenes intézkedések jogalapját megteremtheti.

Ezzel együtt magára a fegyveres erő alkalmazására nincs joghatósági alap, hogy kifejezetten kitérjen a bíróság. Voltak kísérletek az elmúlt években, hogy államok a más joghatósági alapon indított perekbe valahogy belecsempésszék azt (néha kifejezetten gyengén, mint például a Grúzia által Oroszország ellen 2008-ban, vagy Azerbajdzsán és Örményország által egymás ellen tavaly indított perekben, ahol a faji diszkrimináció tilalmát kimondó egyezménybe foglalt joghatóságú klauzulára próbáltak eljárást alapozni), de a bíróság idáig mindig távol tartotta magát az ilyen kiterjesztő értelmezésektől, még ha el is rendelt ideiglenes intézkedéseket, azokat szigorúan a per tárgyává tett nemzetközi szerződésekre szűkítette.

Érdemes hozzátenni ugyanakkor, hogy ezeket a pereket ilyenkor általában nem azért indítják az államok, hogy azoknak kézzel fogható eredménye legyen, hanem hogy az emberek azt lássák, hogy történik valami, hogy “harcban állunk ott is”, még akkor is, ha lehet tudni, hogy nem lesz eredmény. Jelentős részben ez inkább PR ilyenkor – ettől persze még lehet “igaza” a pereskedőnek, de az kevéssé szamit, ha a bíróságnak nincs joghatosaga a konkrét érdemi eljárásra…

Jogesetmegoldó verseny a 2021-2022 tanévben is

Nemrég zártuk le az Országos Nemzetközi Jogi Jogesetmegoldó Verseny előző tanévét, a koronavírus-járvány miatt újra őszre tolt, de jelenléti döntőjével, és máris kiírjuk a következő tanévi változatot!

Reméljük, hogy az idei tanévben már a “normális” menetrendben, tavasszal jelenléttel, maszkok és egyéb szükséges védő intézkedések nélkül – de az biztos, hogy töretlen lelkesedéssel a szervezők és a résztvevő intézmények részéről.

Bővebb információ és a jogeset a verseny oldalán elérhető.

Jogesetmegoldó verseny, II. (online) forduló

A verseny pénteki második (online) fordulója március 26-án, pénteken 15-19 óra között zajlik majd.Azt szeretnénk kérni, hogy 14.45-kor jelentkezzenek az online Zoom találkozóba, amit e-mailen megkaptak.

Ha mindenki “megérkezett”, rövid eligazítást tartunk a továbbiakról. Ezután négy óra áll rendelkezésükre. Az online Zoom találkozó végig aktív marad, ott végig “felügyelet” áll rendelkezésre, ha kérdés vagy probléma merül fel. A forduló elején szükséges csupán ott jelen lenni, a feladat kidolgozása során már nem – de semmi akadálya, hogy háttérben online maradjanak és a “virtuális felügyelőhöz” forduljanak, ha szükséges.

Minden információt e-mailen küldünk el.

Az ENSZ Közgyűlés első ülésszakának kezdetének 75. évfordulójára

A mai nap a 75. évfordulója annak, hogy az ENSZ Közgyűlés első alkalommal összeült, ekkor még New York helyett Londonban, a Westminsterben található, történelmi Methodist Central Hall-ban (ami ma is rendezvényközpontként működik, persze, jelentős felújítások és modernizáció után). Az akkor még csupán 51 tagú szervezet központi szervének első találkozójáról készült korabeli filmfelvételt pár éve tették közzé:

Az ülést az épület falán elhelyezett emléktábla örökíti meg:

Az évforduló emlékére a mai napon 17:45-ös kezdéssel minden bizonnyal érdekes online beszélgetésre kerül sor az ENSZ főtitkára, António Guterres részvételével.

Szájer József diplomata-útlevelének jelentőségéről

Ma reggel jelent meg a Blikk honlapján egy cikk „Visszaküldi a diplomata-útlevelét Szájer József – Nem védi a mentesség, szabad az út a belga ügyészség nyomozói előtt” cím alatt, amit rögtön utána átvettek más oldalak is. Érdemel néhány gondolatot, amire a cím is ki lett hegyezve, nevezetesen, hogy valóban „szabaddá vált az út” a belga ügyészség előtt? Már csak azért is, mert a cikkben megszólal egy „ügy kényessége miatt a neve elhallgatását kérő nemzetközi jogász” is.

Első lépésben rögzítsük: hiába a diplomata-útlevél, Szájer Józsefnek nincs és soha nem volt „diplomáciai mentessége”, mivel nem diplomata volt és ennek megfelelően például soha nem regisztrálta akként a belga külügy. A diplomáciai mentesség a diplomatáknak jár, azaz az államközi kapcsolatokban állami képviselettel felruházott személyeknek, akik személyében a küldő és a fogadó állam megegyezik, majd érkezése után a fogadó állam megfelelő hatóságainál (pl. külügyminisztérium) jelentkezik, elintézik a szükséges formalitásokat (ekkor megkapja pl. a diplomáciai rendszámot az autójára), majd megkezdi a munkát. A diplomáciai mentesség nem a diplomata előjoga, nem neki jár, hanem az általa képviselt államot védi, ezért van például, hogy a diplomata maga le sem mondhat arról, ha bűncselekményt követ el, akkor a küldő államnak kell azt megtennie – viszont nem köteles rá, na olyankor keletkezhetnek az olyan államközi viták, aminek eredményeképpen az adott diplomata „persona non grata” státuszba kerülhet, ami azt jelenti, hogy a fogadó állam egyszerűen megvonja tőle a mentességet, megfelelő idő meghagyásával, amíg még elhagyhatja az országot. A diplomáciai mentesség intézményének ebbéli sajátossága okán válik  különösen izgalmassá az „ügy kényessége miatt a neve elhallgatását kérő nemzetközi jogász” egy másik izgalmas kijelentése is, hogy „a nemzetközi jog alapján még a hazájában is diplomáciai mentességet élvez”, ami egészen biztosan súlyosan téves. Hogy élvezhetne valaki mentességet azzal az állammal szemben, aki az ő számára azt a saját védelmében biztosítja, ráadásul a saját felségterületén? A lényeg, hogy mivel Szájer József nem volt diplomata, nem élvez diplomáciai mentességeket, azaz a belga hatóságok önmagában csak emiatt pont figyelmem kívül is hagyhatják a magyar diplomata-útlevél tényét, ha nagyon akarják.

Miért nem teszik akkor? Mert Szájer mentessége nem „diplomáciai mentesség”, és amit viszont nem hagyhatnak figyelmen kívül, az az Európai Parlament jelentette mentesség, azaz Szájer EP-képviselőként élvez mentességet (nevezzük a továbbiakban egyszerűen „EP-mentességnek”). Arról viszont az Európai Parlamentnek kell döntenie, nem Szájer Józsefnek, vagy a magyar kormánynak. Tudjuk, hogy az az eljárás folyamatban van, az Európai Parlament plenáris ülésének döntése kell hozzá (hiszen a hatósági eljárásra okot adó cselekményre akkor került sor, amikor Szájer még képviselő volt), és nincs kétségem, hogy a Parlament el fogja engedni Szájer mentességét, de annak semmi köze ahhoz, hogy Szájer mit csinál a magyar kormány által kiadott diplomata-útlevéllel. (Itt meg kell jegyeznem, hogy létezik az irányadó szabályok olyan értelmezése is, amely alapján a mandátumról való lemondás automatikusan megszünteti a mentességet magát is, ezt személy szerint logikátlannak tartom, de az EP helyettes szóvivőjének szintén mai, a Szabad Európa által idézett közlése alapján úgy tűnik, ez fog megvalósulni.) Akárhogyan is, a belga hatóságok erre várnak, és Szájer útlevele ebből a szempontból teljesen irreleváns. Az a magyar jogszabályi előírás, hogy diplomata-útlevelet kaphatnak a magyarországi EP-képviselők, nem jelent „diplomáciai mentességet”, ugyanakkor félrevezető és zavarokra vezethet, mert amúgy az EP-mentesség valóban a saját állammal szemben is fennáll, szemben a diplomáciai mentességgel (ami ahogy fentebb is láttuk, e kapcsolatban értelmezhetetlen).

Szóval Szájer és a magyar kormány azt csinál az általa eddig használt diplomata-útlevelével, amit akar, annak semmi jelentősége nincs az eljárás szempontjából. Szájer József az üggyel kapcsolatban a beismeréssel és a képviselőségről való lemondásával mindent megtett, ami részéről megtehető volt, az útlevél visszaadása legfeljebb szimbólum-értékű lehet (ráadásul köteles is rá, hiszen lemondott az EP-képviselői mandátumáról). A névtelen „nemzetközi jogász” kijelentése pedig, amely szerint „ha Szájer megtartaná a speciális útlevelét, a belga ügyészség sem folytathatná le ellene a büntetőeljárást”, azaz annak sejtetése, hogy ez egy konstruktív, előremutató, méltánylandó magatartás lenne a kialakult helyzetben jobb esetben egyszerű, de súlyos tévedés. Rosszabb esetben valamiféle kommunikációs trükk a külügy részéről, amivel megpróbálják menteni a helyzetet. Talán nem is baj, hogy névtelen maradt.

Nemzetközi jogi jogesetmegoldó verseny az idei tanévben is

Nemrég zártuk le az Országos Nemzetközi Jogi Jogesetmegoldó Verseny 2019-2020-as versenyévét, aminek a döntőjét a koronavírus-válság miatt őszre voltunk kénytelenek halasztani. Viszont az élet nem állhat meg, az idei tanévben is lesz verseny, annak kiírása most jelent meg.

A versenyről, az idei jogesetről és kiírásról többet a verseny oldalán lehet megtudni.

Biden vs. Trump, avagy az amerikai elnökválasztás hatása a nemzetközi jog világára

2020. november 3-án Amerika választ és ennek a párharcnak, amelyet két rendkívül eltérő nézőpontot képviselő jelölt vív, mindenképp komoly hatása lesz a nemzetközi jog és nemzetközi szervezetek világára. Egy újabb négyévnyi Trump-kormányzás felerősítheti az elmúlt években elkezdődött folyamatokat, azonban egy Biden-kormányzat alapvetően más álláspontot képviselhet a bilaterális kapcsolatok, a nemzetközi szervezetekben való tagság és a nemzetközi közösséget érintő kihívások súlyozása kapcsán.

Joseph R. Biden (b) és Donald J. Trump (j), a 2020-as amerikai elnökválasztás demokrata és republikános indulói [1]

Elemzési szempontok

A cikkben azok a lehetőségek kerülnek elemzésre, amely az elnökválasztás eredményétől függően lecsapódhatnak a nemzetközi jog egyes alrendszereiben, így különösen a nemzetközi szerződések, a nemzetközi szervezetekben való tagság és az egyes államokkal való kétoldalú (bilaterális) és többoldalú (multilaterális) kapcsolatok terén. A belpolitikai kérdések (gazdaság, járványkezelés, társadalmi mozgalmak, hatalmi ágak szétválasztása, stb.) szinte teljes körű mellőzése mellett a teljesség igénye nélkül került kiválasztásra néhány emblematikus terület, ahol a két jelölt koncepciója radikálisan eltér. Már a nemzetközi kérdésekhez való hozzáállásban is jelentős különbség figyelhető meg a demokrata és republikánus aspiráns hozzáállása terén. Trump az „America first” elvére támaszkodva fokozatos, esetenként radikális visszavonulást képviselt a nemzetközi szerződések és nemzetközi szervezetek világából és ennek alátámasztására az állami szuverenitás és be nem avatkozás elveit használja.[2] Ezzel szöges ellentétben Biden a partneri viszonyt, kiegyensúlyozott szövetségesi politikát és aktívabb részvételt testesíti meg a nemzetközi szervezetekben – az Obama-éra mintájára – az államok békés egymás mellett élésére és együttműködésére helyezve a hangsúlyt.[3]

Nemzetközi szervezetek és szerződések

2016 óta megfigyelhető Egyesült Államok ENSZ-ben való vezető szerepének háttérbe szorulása. Ennek egyik jele, hogy a korábban USA-val egy tömbben mozgó államok más nagyhatalmakhoz sodródtak, vagy törekvéseikben önállósodtak. Egy újabb Trump ciklusban több forgatókönyv is lehetséges: egyes vélemények szerint folytatódhat az ENSZ marginalizálódása, de az is lehet, hogy az USA az ENSZ platformjait felhasználva igyekszik majd Kína befolyásának letörésére. Harmadik lehetőségként az elnök egy számára mindig is idegennek és ellenségesnek tartott szervezet – ahol 2018-as felszólalása során egyenesen kinevették – [4] leépítésében, a békemissziók jelentős csökkentésében és a költségvetés további apasztásában látná megbosszulni korábbi sérelmeit. Az elmúlt év kutatásai és kormányzati szereplőkkel készített interjúi az első és a harmadik forgatókönyvet tartják valószínűnek, vagyis jobb esetben apátiát, rosszabb esetben nyíltan ellenséges hozzáállást a világszervezet felé.[5]

Trump ominózus beszéde az ENSZ Közgyűlésén 2018. szeptember 25-én [6]

Jó példa Trump nézőpontjára a NATO tagállamok 2%-os ominózus kötelezettség-vállalásának félreértelmezése. Trump többször is megismételte azon állítását, hogy a NATO tagjai „nem fizetnek eleget”, amely a szervezet szempontjából értelmezhetetlen, hiszen a NATO tagállamok nem egy közös kalapba fizetnek, hanem GDP-jük 2%-át kell saját hadseregük fejlesztésére fordítaniuk. Ugyanakkor a kevésbé diplomatikus módszerek jó néhány államot rávettek szerződésszerű magatartás gyakorlására, amely a NATO által közölt statisztikákból is világosan látszik.[7] Magyarország is ezen államok közé sorolható, amelyet a Zrínyi 2026 program jelentette növekvő kiadások is szemléltetnek.[8] Egy újabb Trump-ciklus bizonytalanság forrása lehet a NATO számára. Ahogy korábbi nemzetbiztonsági tanácsadója, John Bolton nemrég megjelent könyvében olvasható: az elnök újra és újra felvetette a NATO-ból való kilépést, amelyre elképzelhető, hogy lehetősége is nyílna második négy évében.[9] Ezen a ponton nem árt leszögezni, hogy a széles körű elnöki jogosultságok ellenére sem lenne könnyű dolga átvinni egy ehhez hasonló döntést a törvényhozásban és valószínűleg a hadsereg vezetése körében sem aratna osztatlan sikert. Az atlantista irányultságú Biden ezzel szemben nem csak a NATO melletti kiállást, hanem a szervezet „stratégiai reformját” is kilátásba helyezte.[10]

Egyesek számára megdöbbenést okozott, amikor 2019-ben az USA bejelentette, hogy kilép az UNESCO-ból. Az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetéből való távozás azonban nem tekinthető példátlannak, mivel az Egyesült Államok 1984-ben már egyszer kilépett, majd 2003-ban újra csatlakozott a szervezethez.[11] A kilepés oka az UNESCO azon döntésében keresendő, amelynek során Palesztina tagságot szerzett a szervezetben, aminek következtében az USA és Izrael az UNESCO-ból való kilépés mellett döntött. Az Egyesült Államok Izrael melletti kiállása jelentős történelmi hagyományokra tekint vissza, amely azonban Obama elnöksége alatt valamelyest finomodott, különösen, amikor Palesztina állandó megfigyelői státuszt szerzett az ENSZ-ben 2012-ben.[12] Egy Biden-adminisztráció az előzetes felmérések szerint jó eséllyel újfent csatlakozna az UNESCO-hoz, és míg az Izrael melletti kiállás ténye nagy valószínűség szerint nem változna az elnökválasztás kimenetelétől, addig a kiállás mértékében és módjában óriási különbségek mutatkozhatnak.[13]

Látszólag kevésbé logikus döntésnek hathat, hogy egy világjárvány közepén lépjen ki egy állam a WHO-ból, noha a Trump-adminisztráció éppen ezt teszi. Az Egészségügyi Világszervezetet bűnbaknak tekintő vezetés „Kína zsebében lévő” entitásnak könyvelte el a WHO-t.[14] Ezzel egyidőben bejelentette kilépési szándékát a szervezetből, amely 2021. július 6-án hatályosul.[15] Trump ismételt megválasztása esetén ez a folyamat nagy valószínűséggel bevégzetté válna, amely egyúttal azt is jelentené, hogy a folyamatban lévő projektek, így például a gyermekbénulás (polio) elleni harc – amelyet jelentős mértékben az USA finanszíroz – is veszélybe kerülhet, noha 2023-ra elérhető közelségbe került a betegség 100%-os felszámolása.[16] Ezzel szemben Biden több alkalommal is hangoztatta, hogy visszatérne a WHO-val aktívan együttműködő államok közé.[17]

Szintén a különutas megoldások mezejére lépett az Egyesült Államok jelenlegi vezetése, amikor saját szavazói tábora szélsőségesebb részének véleményét tükrözve döntött úgy Trump, hogy felmondja a 2015-ös Párizsi Klímamegállapodást. Az elnök 2017. június 1-én jelentette be a szerződés felmondását, amely a Párizsi Klímamegállapodás 28.§ (1) és (2) bekezdései szerint csak a letéteményeshez való bejelentést követő egy év múlva, de leghamarabb a szerződés hatályba lépése után három évvel hatályosulhat. [18]  Vagyis immár szinte biztosra vehető, hogy az USA 2020. november 4-én felmondja a megállapodást. Külön érdekesség, hogy ennek ellenére számos USA-beli állam bejelentette szándékát, miszerint a központi kormányzat kilépése esetén is betartja a szerződésben vállalt rendelkezéseket.[19] Egy esetlegesen felálló Biden-adminisztráció ezzel szemben az amerikai progresszív irányzat támogatásával (különösen az Alexandria Ocasio-Cortez által propagált Green New Deal szlogenét zászlajára tűzve)[20] teljes vállszélességgel beállna a Párizsi Klímamegállapodás mögé, sőt, választási ígéretének betartása esetén – azon jóval túlmutatva – kívánna vezető szerepet betölteni a környezetkárosítás elleni harcban.[21]

Egy másik nemzetközi megállapodást vizsgálva a nemzetközi közösségben széles körű visszatetszést keltett a 2015-ös Iránnal kötött atomalku felmondása.[22] Az USA hagyományos szövetségesei támogatásának hiányában is megpróbálkozott az Egyesült Államok az Iránnal szembeni szankciók visszaállításával. Ezirányú kezdeményezése azonban kudarccal végződött az ENSZ Biztonsági Tanácsában, mivel szinte példátlan módon 15-ből 13 tag ellenezte a szankciók ismételt bevezetését.[23] A diplomáciai vereség után döntött úgy az Egyesült Államok 2020 szeptemberében, hogy egyoldalúan visszaállítja az iszlám köztársasággal szemben korábban foganatosított szankciókat.[24] Biden már Obama alelnökeként is kulcsfontosságú megállapodásként írta le az atomalkut, amelyet megválasztása esetén újfent támogatna. Nem egyértelmű azonban, miként valósulhat meg az USA visszatérése egy olyan nemzetközi rendszerbe, amelyet noha az ő segítségével került létrehozásra, mégis nélküle is működni látszik.

Röviden említést érdemel még az USA Nemzetközi Büntetőbírósággal (ICC) való kapcsolata. Habár az Egyesült Államok nem vált az ICC Statútumának részesévé, a korábbi vezetés távolságtartó semlegességét a Trump-korszak nyíltan ellenséges hozzáállása váltotta fel. Ez a tendencia 2020 szeptemberében csúcsosodott ki, amikor az USA visszavonta az ICC főügyészének vízumát és egyúttal pénzügyi szankciókat és beutazási tilalmat foganatosított az ICC több munkatársával szemben.[25] A heves reakciót az ICC azon döntése váltotta ki, amelyben engedélyezték a főügyésznek az USA katonáinak Afganisztán területén elkövetett cselekményei kapcsán való nyomozást.[26] Jelenleg nem tudni, Biden milyen álláspontot képvisel az ICC vonatkozásában, így csak feltételezni lehet, hogy a korábbi amerikai álláspontot követően szintén nem támogatná a nemzetközi igazságszolgáltatás Amerikába is elérő kezét, hanem az állam büntető joghatóságának elsődlegességére támaszkodva az amerikai igazságszolgáltatási rendszer előtti eljárást favorizálná.

Két- és többoldalú államközi kapcsolatok

Néhány gondolat erejéig megemlítendő az amerikai elnökválasztás államközi kapcsolatokra gyakorolt hatásának egynémely aspektusa, így például a Kínával, Oroszországgal, Magyarországgal és a Közel-Kelettel való viszony esetleges alakulása.

Xi Jinping és Joe Biden 2012-ben, utóbbi még alenökként [27]

Kínával kapcsolatban Biden kezdetektől ellenezte Trump kereskedelmi háborúját, és álláspontja szerint a multilaterális vitarendezési módszerek mellett az Amerikával szövetséges államok támogatására építené fel Kína-politikáját.[28] Egy újabb Trump-korszak ezzel szemben jó eséllyel a két szuperhatalom közti konfliktus kiéleződéséhez vezethet, amelynek melegágya lehet akár a Dél-kínai-tengeri területi követelések, akár a kereskedelempolitika, akár a koronavírusjárvány kitörése és terjedése körüli vita, de akár a Huawei és az 5G technológia miatti érdekellentét is.

Oroszország számára egyértelműen egy újabb Trump-ciklus tűnik kedvezőbbnek. Putyin számára a NATO meggyengülése és az USA esetleges kilépése a szervezetből maga lenne a megtestesült vágyálom, míg egy Biden-vezetés alatt Oroszország sokkal komolyabb nemzetközi fellépésre számíthatna, különösen az ukrajnai események és amerikai elnökválasztási kampányba való ismételt beavatkozási kísérletek miatt. Ez utóbbiakat Trump meglehetősen ambivalens módon kezelte, ami feszültebbé tette az amerikai nemzetbiztonsági szolgálatokkal való kapcsolatot.[29] A fő különbség a két jelölt között nem elsősorban a lehetséges gazdasági szankciókban keresendő – hiszen ezeket Trump is alkalmazza – hanem az Oroszországgal kapcsolatos retorikában, mivel míg Trump többször is elismerően szólt Putyinról, addig Biden egyértelműen fogalmazva ellenfélként tekintene Putyinra.[30]

Nem hagyható figyelmen kívül az amerikai elnökválasztás Magyarországra gyakorolt hatása sem. Az előző évtizedekben megfigyelhető diplomáciai protokollal ellentétben ugyanis a magyar vezetés több más kormányhoz hasonlóan nyíltan támogatásáról biztosította Trumpot és egyértelműen újraválasztása mellett tört lándzsát.[31] A korábbi távolságtartó gyakorlattal való szakítás annak tudható be, hogy míg Trump alatt az USA részéről nem érte kritika Magyarországot, addig a korábbi Obama-kormányzat alatt több finom és kevésbé burkolt célzás érkezett amerikai részről az Orbán-kormány egyes intézkedéseit nehezményezve.[32] Az újabb Trump győzelem iránti elköteleződés nem maradt válasz nélkül, hiszen Biden az október közepén megrendezésre került televíziós vitában épp Lengyelországot és Magyarországot hozta fel az Európában megjelenő „totalitárius rendszer” példájának.[33] Nem sokkal később Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter közleményben szólította fel az elnökjelöltet, hogy „számoljon el ukrajnai ügyeivel”.[34] Az olykor heves reakciókat leszámítva hosszabb távon valószínűsíthető egy Magyarországgal szemben kritikusabb hozzáállás az USA részéről Biden győzelme esetén.

A Trump-adminisztráció egyik legnagyobb sikerének tekinthető a közel-keleti helyzet rendezésével kapcsolatos előrelépés. Ennek leginkább szemléletes példája Izrael elismerése a térség államainak egy része által, így 2020 októberére Bahrein, az Egyesült Arab Emírségek és Szudán is kinyilvánította az államelismerést.[35] Egészen pontosan nem lehet felmérni, mekkora szerepe volt az arab államok döntésében az USA közvetítésének, vagy, hogy Trump közel-keleti rendezéssel megbízott veje, Jared Kushner ténylegesen milyen tevékenységet végzett az ügyben.[36] Azonban egy biztos, az elmúlt évek legjelentősebb béke felé irányuló lépését és egyúttal a kétoldalú kapcsolatok normalizálódását jelenti a három arab állam részéről megvalósuló aktus.


A vizsgált helyzetek alapján kirajzolódni látszik a kép, hogy az esetek többségében radikálisan eltérő megközelítésnek lehetünk tanúi a két politikus részéről, amely jelentős részben az általuk képviselt politikai filozófiában tapasztalható különbségekre vezethetők vissza, azonban kiválóan tetten érhetők viszont mindkettejük retorikájában. Jelentős eltérés mutatkozhat viszont aszerint, hogy a jelöltek hova helyezik a külpolitika sarokköveit: szélesebb, de tranzakciós-jellegű együttműködésre, amelyben sokat kritizált vezetőkkel (mint Erdogan, Duterte, Putyin vagy Bolsonaro) való szorosabb kapcsolat is belefér, és amelyet a kritika nélküli üzleti lehetőségek fémjeleznek. Vagy egy hagyományosabb, emberi jogok érvényesülése mentén történő „értékközpontú” politika kerül kilátásba, ahol az USA ismét felveszi az „emberi jogok bajnoka” pozíciót annak minden előnyével és hátrányával együtt. Egy tényezőt azonban nem szabad szem elöl téveszteni: mindkét jelölt ígéretei elsődlegesen a hazai tábornak szólnak és csak másodsorban a nemzetközi közönségnek.

[1] forrás:

[2] ENSZ Alapokmány 2.§ (1), (7) bek.

[3] ENSZ Alapokmány 1.§ (2)-(4). bek., 2.§ (3) bek.


[5] Whineray, David: The United States’ Current and Future Relationship with the United Nations, United Nations University, Centre for Policy Research, 2020, elérhetőség:







[12] ENSZ Közgyűlés 67/19-es számú határozata (2012. november 29.)







[19] Jelenleg 25 kormányzó támogatja a kezdeményezést:













[32] Lásd különösen az ún. kitiltási botrányt és André Goodfriend ideiglenes ügyvivő 2013-2014 közötti tevékenységével kapcsolatos feszült amerikai-magyar viszonyt.